Kisiskolás koromban felmentett voltam testenevelésből, amit akkor óriási mázlinak éltem meg, mert sokat lóghattam. Ma már be merem vallani, hogy gimiben, amikor édes Szentesi Lala bácsi kis csatlósaként vezettem a naplót, történtek apró turpisságok. Mindig mellette álltam, ő figyelte az osztálytársam által végrehajtott feladatot. Vagy szinte alig észrevehető grimaszokat vágott, vagy a maga lassú és nyugodt beszédével minősítette a gyakorlatot, majd mondta az érdemjegyet. Én pedig az aznapi szimpátiám és kedvem szerint beírtam azt, amit pont akkor úgy gondoltam. Nem volt szép dolog, de testnevelésből (is) kiváló osztályom volt!
Az igazi sportolás, amiben nem írkászként vettem részt, sosem állt fontos helyen az életemben, bár a testi jelentőségét mindig elismertem. Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek: bizony elkezdtem futni, bizony nagyon jól esett és bizony nem fogom feladni! Hazaérve valami extrán könnyűre vágytam, így jutott a választásom az almás céklasalátára.
Ha egy normál méretű alma a mértékegység, akkor pont egy akkora meghámozott céklát és két akkora, szintén meghámozott és magházától megszabadított almát megtámadtam egy nagylyukú reszelővel. Kellemes levet, de annál bosszatóbb ám gyönyörű színt eresztenek, amihez egy egész citromnyi levet facsartam és hozzákevertem egy doboz tejfölt. Teáskanálnyi köményt szórtam rá, összevarázsoltam szép lilára, tálka, fotó, 10 perc és sehol!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése